Az út első órái, amiket az ember még képes lett volna élvezni, Ausztria hegyei között és azok alagútjaiban bújkálva teltek. Bár ezek az amúgy zordon hegyek július lévén talán a legkedvesebb arcukat mutatták, amint a zöldellő legelők puha takaróként rejtették el máskor rideg lankáikat. De én nem a hegyek látványára vágytam. Nagyon vártam, hogy meglássam végre a tengert. Az olasz határt átlépve csak azt figyeltem, hol bukkan fel először, hol lesz az utópálya kanyarulatai és az egymás mögött sorakozó hegyek közt az a pici rés, ahol a Földközi-tengert először pillanthatom meg. Elég sokat kellett várni rá…
Olyan városok mellett vitt az autópálya, melyek mind kísértésbe ejtettek. Csak egy pillanatra megállni, megnézni Velencét, Veronát, Genovát… Milyen bűvös, a történelemből, művészetekből jól ismert nevek. De az utazás most nem erről szólt. A cél szigorúan Franciaország. Később megtanultam, Velence jelentette a táv felét, pontosan hat óra elteltével hagytuk el a pályáról a városhoz vezető kijáratot. Ez volt a holtpont, amin muszáj volt túllendülni. Az autót egyre szűkebbnek éreztem, az ülés tört, szorított, az olasz rádiók közül csak a válogatottan szörnyű zenéket játszókat sikerült befogni, az agyonhallgatott cd-k pedig már inkább idegesítették az embert, mintsem feldobták a süllyedőben lévő hangulatot. Még pontosan ugyanennyit kell kibírni, száguldani végig az egyhangú úton kamionok tömegei között ahhoz, hogy átléphessük az olasz-francia határt.
Szerettem ezeket az olasz tájakat, amik mellett az autópálya vitt. Bár a településekből nem sokat lehetett látni, mégis mindig megnyugodtam, mikor megjelentek az első mediterrán, cseréptetős, spalettás házak és jól emlékszem, melyik ház kertjében nőtt a legelső pálmafa. Ez adott erőt, közelebb hozta a végállomást a tudat, hogy már beléptünk a mediterrán térség kapuján.
A varázsszó: Ventimiglia. Ha ezt a feliratot megláttam, akárcsak azt, hogy hány kilométer múlva következik, új erőre kaptam. Ventimiglia, ez a szinte dél-olasz hangulatú kisváros volt az utolsó, ami elválasztott Franciaországtól. Ha magunk mögött hagyjuk, azzal máris a Riviérán vagyunk. Ventimiglia az Unió előtt határátkelőhely volt, erre már csak egy hatalmas kamionparkoló és néhány üresen tátongó, értelmét vesztett díjszedő-bódé emlékeztet. Innen már csak röpke pillanat és előttünk a tábla: Menton, département des Alpes-Maritimes, Cote d’Azur. Megérkeztünk.
