MentonA legelső út Franciaországba – öt év múltán is élénken él bennem minden pillanata. Ausztrián és Olaszországon át suhantunk a Riviérára. Nem volt könnyű, 12 tömény óra hosszabb pihenők nélkül, de mindenképp egyszerre akartuk lenyomni.

Az út első órái, amiket az ember még képes lett volna élvezni, Ausztria hegyei között és azok alagútjaiban bújkálva teltek. Bár ezek az amúgy zordon hegyek július lévén talán a legkedvesebb arcukat mutatták, amint a zöldellő legelők puha takaróként rejtették el máskor rideg lankáikat. De én nem a hegyek látványára vágytam. Nagyon vártam, hogy meglássam végre a tengert. Az olasz határt átlépve csak azt figyeltem, hol bukkan fel először, hol lesz az utópálya kanyarulatai és az egymás mögött sorakozó hegyek közt az a pici rés, ahol a Földközi-tengert először pillanthatom meg. Elég sokat kellett várni rá…
Olyan városok mellett vitt az autópálya, melyek mind kísértésbe ejtettek. Csak egy pillanatra megállni, megnézni Velencét, Veronát, Genovát… Milyen bűvös, a történelemből, művészetekből jól ismert nevek. De az utazás most nem erről szólt. A cél szigorúan Franciaország. Később megtanultam, Velence jelentette a táv felét, pontosan hat óra elteltével hagytuk el a pályáról a városhoz vezető kijáratot. Ez volt a holtpont, amin muszáj volt túllendülni. Az autót egyre szűkebbnek éreztem, az ülés tört, szorított, az olasz rádiók közül csak a válogatottan szörnyű zenéket játszókat sikerült befogni, az agyonhallgatott cd-k pedig már inkább idegesítették az embert, mintsem feldobták a süllyedőben lévő hangulatot. Még pontosan ugyanennyit kell kibírni, száguldani végig az egyhangú úton kamionok tömegei között ahhoz, hogy átléphessük az olasz-francia határt.
Szerettem ezeket az olasz tájakat, amik mellett az autópálya vitt. Bár a településekből nem sokat lehetett látni, mégis mindig megnyugodtam, mikor megjelentek az első mediterrán, cseréptetős, spalettás házak és jól emlékszem, melyik ház kertjében nőtt a legelső pálmafa. Ez adott erőt, közelebb hozta a végállomást a tudat, hogy már beléptünk a mediterrán térség kapuján.
A varázsszó: Ventimiglia. Ha ezt a feliratot megláttam, akárcsak azt, hogy hány kilométer múlva következik, új erőre kaptam. Ventimiglia, ez a szinte dél-olasz hangulatú kisváros volt az utolsó, ami elválasztott Franciaországtól. Ha magunk mögött hagyjuk, azzal máris a Riviérán vagyunk. Ventimiglia az Unió előtt határátkelőhely volt, erre már csak egy hatalmas kamionparkoló és néhány üresen tátongó, értelmét vesztett díjszedő-bódé emlékeztet. Innen már csak röpke pillanat és előttünk a tábla: Menton, département des Alpes-Maritimes, Cote d’Azur. Megérkeztünk.

Csatlakozz a csoportunkhoz!Miénk a Világ Facebook csoport

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here