November vége, turistaszezonnak, forró nyári napsütésnek nyoma sincs. Verona útba esett, eddig mindig elsuhantunk a város nevét jelző tábla mellett. Végre egyszer térjünk már le az autópályáról és nézzünk szét kicsit.
Beérve Veronába egy kertvárosi rész mellett nagy füves területen cirkuszi sátor állt, körülötte rengeteg elefánt és ló legelt szabadon. Bár ezek nem tartoztak az egyedi veronai látnivalók közé, azért leparkoltunk és eltöltöttünk köztük egy órácskát. Mivel sem útikönyvünk, sem előzetes információink nem voltak Veronáról, ültünk az autóban és gondolkodtunk, hogyan tovább. Mindig biztos tipp ilyen esetben, hogy irány a központ, hiszen egy történelmi városban a legtöbb látnivaló nyilvánvalóan a korai városmagban található. Pár perces autózással el is értük a belvárost, ahol nem meglepő módon nem lehetett parkolni, így messzebb álltunk meg. A hideg nem volt ugyan fogcsikorgató, de a kellemes kirándulóidőtől azért távol állt, így nem repdestem az örömtől, hogy jócskán gyalogolni kell a centrumig.
Mindig megkapó a középkori utcácskákban sétálni, most sem volt másként. A sokszázéves kapualjak, kőkeretes ablakok, eldugott templomok, romos falak megtették hatásukat. Nem kell különösebb attrakció ahhoz, hogy ámulva csodáljam őket. Az izgalmas az volt, hogy azt sem tudtuk, merrefelé tartunk, csak mentünk egyre beljebb. Persze, így biztosan sok olyan látnivaló mellett mentünk el, amelynek történetéről fogalmunk sem volt, pedig lehet, hogy érdekes lett volna utánajárni. De a gyors városnézés márcsak ilyen.
Még Júlia híres erkélye sem szerepelt a konkrét célpontok között, a szerencsének köszönhető, hogy valamilyen úton-módon odakeveredtünk. A szűk belvárosi utcát évszázados múltú lakóházak szegélyezték, melyek földszintjén viszont a luxus pompázott. A legnevesebb divattervezők aprócska üzletei, mint megannyi ékszerdoboz sorakoztak füzérszerűen egymást követve. A házak romosak, a kirakatok csillogók – szeretem ezt a fajta olasz hangulatot. Az egyik ilyen üzlettel szemközti ház kapuja rengeteg embert szippantott magába. Közelebb mentünk és akkor láttuk, hol is lyukadtunk ki. Az udvarba érve turistacsoportok és szerelmes párok töltötték meg az amúgy sem túlméretezett teret. A híres erkély a jobb oldali épület emeletén található, boldogan mosolygó emberekről készültek itt villámfotók, mivel hatalmas volt a tülekedés, mindenki sorra akart kerülni. Az udvaron Júlia szende szobra áll, melynek mellét naponta több ezren fogdossák fényesre. Szerelmi szerencsét várnak tőle, mi mást, a világ egyik legromatnikusabb helyszínén? Az erkéllyel szemben az elmaradhatatlan szuvenír-shop tele Rómeó és Júlia feliratos akármikkel. Kulcstartó, hűtőmágnes és irány tovább.
Valamilyen ünnepség zajlott a városban, lovas felvonulás, jelmezes emberek kavalkádja hömpölygött az óváros utcáin. Egy kávézóban bekaptunk valamit, még betértünk egy hatalmas templomba – máig nem tudom a nevét – és ezzel búcsút intettünk Veronának.
Talán nem voltunk túl alaposak és a városnézésünk nem a kultúra jegyében zajlott. De Verona örök és visszavár.
