Horvátország a Magyar Királyságban

A horvát és a magyar történelem szálai számtalan ponton összefonódtak az elmúlt ezer évben. Szerteágazó rokoni kapcsolatok, területfoglalások, hatalmi harcok, változatos és eseménydús múlt köti össze a két országot, a két nemzetet, melyek legszorosabban abban a több száz évben kötődtek egymáshoz, mikor Horvátország a Magyar Királyság része lett.

A Magyar Királyságon belül horvátok magas szintű autonómiával rendelkeztek, de kezdetben magyar hercegek, majd később kinevezett területi vezetők, a bánok irányítása alá kerültek. A perszonálunió tehát nagy változásokat hozott, többek közt a feudalizmus bevezetését és a horvát nemesi családok – Frangepán, Subic – hatalmának erősödését.

A későbbiekben a királyok azzal igyekeztek megszilárdítani hatalmukat, hogy egyes városokat előjogokkal ruháztak fel. A következő négy évszázadában a formális Horvát Királyságot a sabor (parlament) és a király által kinevezett bán (alkirály) irányította.
A Frangepán, Bribir a Subic családok különösen nagy hatalomra tettek szert, ellenőrzésük alatt tartották Dalmácia, Szlavónia és Bosznia nagy részét, közülük került ki számos magasrangú tisztségviselő és bán is. Önkényuralmuknak később az Anjouk megjelenése vetett véget, akik kemény kézzel állították helyre a királyi hatalmat.

1301-ig minden uralkodót megkoronáztak horvát királyként is. Károly Róbert után azonban ezt a szokást felfüggesztették és innentől már csupán egy királyi hitlevéllel helyettesítették a koronázás ceremóniáját, melyben az uralkodó elismerte, hogy eleget tesz az ország alkotmányos törvényeinek.

A középkori horvát történelem aranykorának I. Nagy Lajos uralkodását (1342-1382) tartják. Ezt követően Nápolyi László 1409-ben egész Dalmáciát eladta a Velencei Köztársaságnak 100 ezer aranyért. Ekkoriban már a törökök is egyre fenyegetőbb veszélyt jelentettek, emellett a dalmát partokon folyamatosak voltak a harcok a velenceiekkel. 1428-ig a velenceiek uralták Dalmácia városainak többségét, kivéve a városállamként függetlenné vált Dubrovnikot.
1490-ben a horvát rendek elutasították II. Ulászló horvát királyként való elismerését, míg az esküt nem tett a szabadságjogok tiszteletben tartására és arra, hogy a hitlevélből bizonyos részeket, melyek tartománnyá fokozzák le Horvátországot, törölni fog. A király és a rendek vitája 1492-ben zárult le.