Spanyolország egyik legjelentősebb városának történelméről, műkincseiről, építészeti és kulturális értékeiről sokat olvashatunk az útikönyvekben. Barcelona múltjának legizgalmasabb fejezetei azonban a számtalan adat mellett rejtve maradnak az egyszeri turista előtt. Lássuk, miről hallgatnak az ódon épületek sokat látott falai!
Placa del Pi
Barcelona egyik legősibb városrésze a gótikus negyed, nem véletlen, hogy ez a szülőhelye a legtöbb legendának. A hangulatos kis tér nevét az egyik sarkában álló fenyőfáról kapta. Bár a ma látható fát a 20. század közepén ültették, a helyiek szerint itt az elmúlt évszázadokban is állt egy fenyő, de vajon honnan ered ennek hagyománya? Egyesek szerint a legelsőt még a rómaiak ültették az itt élő törzs leigázásának szimbólumaként. Mások szerint azonban a fenyő eredete jóval misztikusabb, egy óriáshoz kapcsolódik. A Gegant del Pi, vagy a Fenyőóriás egy napon a város kapuihoz, a mai Las Ramblas-hoz érkezett. Egy kicsit sántított és egy botra támaszkodva járt, ami valójában egy fiatal fenyő volt, amit a városba menet gyökerestül tépett ki a földből. Ezt látva a kapuőrök hatalmas adót követeltek az óriástól, azon a címen, hogy nagy mennyiségű tűzifát akar behozni a városba, amit aztán majd jópénzért elad. Az óriás a katonák hitványsága annyira felháborította, hogy az óriás dühében teljes erejével áthajította a fát a városfalakon. A fenyő egy kis téren landolt, ahol gyökeret vert, így született a legenda.
Santa Maria del Pi
Ugyanezen a téren áll a Santa Maria del Pi templom, a gótikus Barcelona egyik gyöngyszeme., melyhez szintén kapcsolódik egy érdekes történet. A templom építőmesterének a harangtorony építésekor a kövek beszerzése okozott gondot. Az ördög, aki mindig résen volt, ezúttal is megjelent és felajánlotta a mesternek, hogy ugyan rangjánál fogva fizikai munkával nem tud besegíteni, de szerez követ a harangtorony befejezéséhez. Ennek megkérte az árát is: egyezséget kötöttek, hogy a torony 100. lépcsőjének elkészülte után az ördög elviszi az építőmester lelkét. Hosszú évek teltek el, a mester egyre idősebb lett és amikor elérte a 99. lépcsőfokot, elhagyta a tornyot és a munkát a templom épületén folytatta tovább. Mindaddig dolgozott, míg néhány év múlva természetes halállal ért véget az élete. A torony építését fiai fejezték be, így az ördög sohasem tudta behajtani az adósságot.
El Call
Barcelona zsidónegyedéből származik talán a legtöbb anekdota és érdekes történet. Közülük a leghíresebb az alkimistáé, aki lányával élt a gótikus negyed egyik házában. Az Arc de Sant Ramon del Call egyemeletes házát a közelmúltban felújították, benne ma a Zsidó Történelmi Központ működik, de 20 évvel ezelőtt még romokban hevert. A barcelonaiak szerint a ház elátkozott volt, éppen ezért állt üresen mintegy hétszáz éven keresztül. A történet szerint a zsidó alkimista lánya a legszebb menyecske volt az egész városban. Apja nem tudott róla, hogy a leány beleszeretett egy daliás, ámde keresztény nemesbe. Titokban találkozgattak, kertek és terek voltak rejtekhelyeik, ahol lopott órákat tölthettek együtt. A lány boldog volt, ám az ifjú szeretett volna együtt tölteni szerelmével egy éjszakát. A lány azonban csak házasság árán volt hajlandó teljesíteni párja kívánságát. A fiú dühös lett, hogyan is vehetne el keresztényként egy zsidó lányt? Megfogadta, ha a lány az övé nem lehet, másé sem lesz. Elment az alkimistához és azt hazudta neki, szerelme megcsalta, ezért akar bosszút állni. Az alkimista egy szagtalan és láthatatlan, ördögi parfümöt állított elő, amelyet aztán egy rózsacsokorra fújt. Azt mondta a fiúnak, adja ezt a kedvesének és a rózsák megteszik hatásukat. Mindezért 100 aranyat kért a nemestől. A fiú a másnapi találkán átadta a csokrot és arra kérte a lányt, éjjel tegye maga mellé a párnájára. A lány így is tett, az ördögi szer pedig valóban hatásosnak bizonyult. Az alkimista, mikor szembesült vele, hogy saját alantas mesterkedésével ölte meg lányát, rögtön elhagyta a házat és a várost is. A szomszédoknak rövidesen feltűnt, hogy nem látják a lányt, aki mindennap bejárt a városba. Mikor bementek a házba, minden érintetlen volt, de senkit sem találtak, csak az élettelen lányt. Testét elégették, az alkimistáról többé senki sem hallott, a házat pedig lezárták, azóta nem lakott benne senki sem.
Placa del Rei
Évszázadokon át ezen a téren tartották a kivégzéseket, az inkvizíció által elítélteket óriási népünnepély közepette szintén itt küldték a halálba. A téren állt a város legkisebb háza, melyben a hóhér lakott. A szállás mellett, mint királyi köztisztviselő, fizetést is kapott, hogy kompenzálják a társadalmi megvetést, ami munkája velejárója volt. Ezenfelül megtarthatta a kivégzettek testrészeit, melyeket aztán szerencsehozó talizmánként vagy gyógyászati célokra adott el. Ugyanígy tett az elítéltek cipőivel is, melyeket az emberek az ajtójuk elé tettek ki, hogy megvédjék otthonaikat az ördögtől és a gonosz szellemektől. A hóhér ma ugyanott fekszik, ahol áldozatai, a közeli Placa de San Felip Neri temető erre a célra elkülönített részében.
Carrer dels Corders
Régen a városnak ezen a részén éltek a kötélkészítők, akik a hóhérhoz hasonlóan kirekesztett tagjai voltak a társadalomnak. Olyannyira, hogy egészen a 16. századig nem léphették át a templomok küszöbét és nem szállhattak meg a városfalakon belül. A mai Poble Nou környékén, a mocsarak közelében éltek, ahol összegyűjtötték a nádat, amiből megfonták köteleiket, amit aztán az út mentén árultak. A kötélfonókat gyakran ördögi tulajdonságokkal ruházták fel, azt gondolták, hogy tudják forgatni a fülüket és ha a földre köpnek, nyálukból férgek nőnek ki. Az emberek azért gyűlölték őket, mert az általuk font kötelekre lógatták fel az elítélteket. Ezért sokan próbálták megvesztegetni őket, fonjanak gyenge kötelet, mert ha nem sikerült az akasztás, isteni jelként értelmezték és a halálraítélt kegyelmet nyert. A másik oldalról azonban a hatóságok csúszópénzzel próbálták megerősíteni ezeket a köteleket…
