A települést írásos dokumentumok 1109-ben Terra Akarattá néven említik meg először. A török dúlások során a település elpusztult és csak az 1718-as évben tűnik fel ismételten a jelenleg használatos nevéhez hasonlóval. A karattyai puszta volt a neve 1795-ben és Vörösberényhez tartozott, 1869-től pedig Kenéséhez. Ezután egy kis időre önálló település lett, de ma már újfent Kenéséhez tartozik. Mivel ezen a területen a löszcsuszamlások sok gondot okoztak, itt építették meg a Balaton leghosszabb partvédművét, amely 2,5 kilométeres hosszúságú. 1908-ban, a vasút elkészülésével egy időben egy 99 méter hosszú vasúti alagutat építettek, mivel a pálya 400 méteres területére lösz zúdult.
A település egyik jeles pontja Rákóczi fája volt, amely már évekkel ezelőtt kipusztult. A fa, illetve a tihanyi apátsági templom tornya közötti “egyenes” volt a határ Somogy, illetve Veszprém megye között, amelyet még a halászok is tiszteletben tartottak. A fához sok legenda fűződött Rákóczival kapcsolatosan, de ő sohasem járt ezen a településen. A szilfa a XIX. században pusztító vészt, amely az egész országban a szilfákat támadta nagyon megsínylette. A II. Világháborúban is súlyos sérüléseket szenvedett, de ezt túlélte, majd egy villámcsapás is érte. A fa az 1929-es évre 22 méter magas lett és 742 centiméter volt a törzskerülete, az egykori helyét még ma is kerítéssel jelzik.
Balatonakarattya
