Hegyvidéki erdők, teaültetvények, milliárdnyi mogyoró és a világ legrégebbi cseresznye ültetvénye – Törökország a Fekete-tenger partján csupa meglepetés. Az Isztambultól keletre, egészen a grúz határig húzódó Fekete-tengeri régió garantáltan megdönt bármilyen sztereotípiát Törökországról. A nedves északi és nyugati szelek együttes hatása, valamint a szinte megszakítás nélküli hegyvonulat a déli partoknál egy hihetetlenül esős és zöld birodalmat hozott létre. A csúcsok szinte kényszerítik a felhőket, hogy kiadjanak magukból minden nedvességet, így a tartós eső és a napfény nélküli, szürke napok uralkodnak errefelé.
A rövid nyári szezon értelemszerűen rövid idegenforgalmi szezont is jelent. Az esős idő nem kedvez sem a hátizsákos turistáknak, sem a régészkedni érkezőknek, de a túrázók számára sem ideális a mindennap bőrig áztató időjárás. Azokban a hónapokban – júliusban, augusztusban – viszont, amikor már-már trópusi hőség uralkodik, a strandok sem maradnak üresek. Ezen a vidéken a tengernek is megvannak a maga sajátosságai. Hatalmas mennyiségű édesvíz érkezik ide északról a Dunából, a Donból és a Dnyeperből, a hűvös idő párolgással sem csökkenti a víz szintjét, a Boszporuszon és a Dardanellákon át pedig erős áramlatok érik a tengert. Ennek eredményeként a Fekete-tenger rendkívül alacsony sótartalommal rendelkezik, iható is lenne, ha az elmúlt évtizedekben a szennyezés nem öltött volna ilyen méreteket.
Mindezek ismeretében nem nehéz megválaszolni, hogy a Fekete-tenger partjai miért nem telnek meg zsúfolásig turistákkal. A felhős idő, a hideg tengervíz azonban nem akadályozza meg a kalandvágyó utazókat abban, hogy felfedezzék Törökországnak ezt a minden szempontból izgalmas régióját.
Egészen a közelmúltig a grúz határ menti területek szinte megközelíthetetlenek voltak. Ezek adnak menedéket az elzártan élő törzseknek és etnikai csoportoknak, melyek még ma is léteznek a Hemsin völgyekben és a Kackar hegyeiben. Ez teszi a vidéket antropológiai szempontból is az egyik legérdekesebb részévé Törökországnak.
Ha körbe utazzuk a Fekete-tenger partját, nem kell aggódnunk a látnivalók hiánya miatt. A karakteres falvak, az elhagyott tengerpartok a régi kikötővárosok bár tömegközlekedéssel – busszal és dolmusszal – elég körülményesen közelíthetők meg, de éppen ez védi őket az idegenforgalom túlkapásaitól.
1853-ban az orosz haditengerészet hajói átkeltek a Fekete-tengeren és Sinopban kötöttek ki, ahol elpusztították a kikötőben állomásozó török flottát. Ez az esemény a sinopi mészárlás néven került be a történelembe és egyik kiváltó oka volt a krími háborúnak, melyben Nagy-Britannia és Franciaország harcolt az Oszmán Birodalom oldalán Oroszország ellen. A szigeten egy kis emlékmű tiszteleg az elesett török tengerészek emléke előtt.
A város híres szülötte a cinikus filozófus, Diogenész, aki fényes nappal lámpással kereste a jó embereket, de végül egyet sem talált.
Trabzon kitűnő kiindulópont a vidék felfedezéséhez, ahol többek közt megnézhetjük a Sumela apátságot, Aydert, a hegyi falut és a teaültetvényeiről híres Rize városát.
A hegyek lejtőin kapaszkodva fekszik Giresun, melyet a cseresznye szülőföldjeként tartanak számon. A helyiek voltak az elsők, akik a római korban cseresznyét szállítottak a távolabbi vidékekre. Ez még ma is az egyik legfontosabb növény errefelé, de a mogyoró- és a dohánytermesztésnek és ősi hagyományai vannak. Giresunban nem sok programlehetőség vár ránk, de ahhoz éppen ideális, hogy átutazóban egy éjszakát itt töltsünk. Akárcsak Samsun, a nyüzsgő és modern nagyváros, mely ennek ellenérel nem tartogat sok látnivalót.
Távol a napsütötte tengerpartok tömegeitől Törökországnak egy szinte ismeretlen arcát fedezhetjük fel a Fekete-tenger partividékét járva. Ezt a területet egyelőre a külföldi turisták nem vették be és igaz ez a hazai kirándulókra is. A Fekete-tenger tehát még mindig Törökország sötét titka.