Számunkra teljesen természetes, hogy a WC a házban van és bármikor használhatjuk. Azt tudjuk, hogy Európában az első fürdőszobák a 19. században jelentek meg, mikor a folyóvíz elterjedt a lakásokban. Korábban csak nyilvános fürdők voltak, ahol az emberek a szükségleteik elvégzése közben játszottak és beszélgettek egymással. Ezt ma már elképzelni sem tudjuk.
Bemutatunk néhány dolgot a régi korok fürdési és WC-használati szokásairól.
1. Nyilvánosak voltak.
A Római Birodalomtól egészen a középkorig a nők és a férfiak nyilvános fürdőkbe jártak. Ezeket az állam építtette és működtette. Nemcsak a fürdés, de a társasági élet helyszínei is voltak. Ezekben a multifunkciós épületekben voltak hideg és meleg vizű medencék, illetve volt tornaterem, bolt és könyvtár. Néhány ilyen fürdőben akár 1600 ember is lehetett egyszerre.
2. Egyáltalán nem számított intim dolognak.
A városközpontokban kialakított latrinákat általában kertek, parkok mellé építették. Egyszerre sok embernek adtak helyet. Ami ma már a legintimebb dolognak számít, az az i.e. 1. században még egyáltalán nem volt az. A rómaiak kifejezetten társasági tevékenységnek tekintették.
3. Ott ettek és ott találkoztak egymással.
Vannak, akik szeretnek a mosdóban csevegni, vagy ott igazítják meg a ruhájukat. A rómaiak ettek, játszottak és a fogukat is a fürdőkben mosták. Számukra teljesen normális volt, hogy ezt mások előtt végezzék el.
Azokban az időkben a fürdők az egymással való találkozáshoz, a társadalmi érintkezéshez tökéletes helyszínt jelentettek. Egy kutatás során az ókori fürdők vízvezetékrendszerében talált tárgyakat vizsgálták. Ebből kiderült, hogy ettek itt desszerteket és kagylókat, de szolgáltak fel bárányt, kecskét, sertést, szárnyast és szarvast is.
Kockával és érmékkel játszottak, illetve ruhákat varrtak, ezzel ütötték el az időt.
4. Közösen használták a szivacsokat.
Az ókori Rómában még nem létezett WC-papír, ezért tengeri szivacsot kötöztek egy fa rúdra, hogy megmossák magukat. Nem voltak külön fülkék a WC-kben, a szivacsokat használat után visszatették a sós vízzel vagy ecettel feltöltött edénybe, hogy a következők is tudják használni.
5. Az egész család ide járt.
A Római Birodalomtól kezdve egészen a középkorig a fürdőket nők és férfiak közösen használták, az egész család oda járt. A fürdéshez való előkészületek már otthon elkezdődtek. Nem keltett feltűnést, ha az apa vagy a gyerek egy szál alsóneműben sétál az utcán a fürdő felé.
6. A házon kívül voltak.
A középkorban, ha az embereknek ki kellett menniük WC-re, kerestek maguknak egy hidat, egy lépcsőt vagy más nyilvános helyet. Ekkoriban az utca szolgált a szükségletek kielégítésének helyszínéül.
Azonban az emberek egyre többet kezdtek foglalkozni a tisztasággal és a higiéniával. A hatóságok ezért nyilvános latrinákat alakítottak ki, hogy a városok utcáit tisztán tarthassák. Ezekben a nagy létesítményekben az emberek – főleg a férfiak – hidakba fúrt lyukakon keresztül könnyíthettek magukon, így az alattuk hömpölygő folyó egyben szennyvízcsatornaként is szolgált.
7. A latrinák elképesztő bűzt árasztottak, főleg nyáron.
Ezekben az időkben a fürdőszobák kialakítását a társadalmi státusz határozta meg. A várakban és kastélyokban olyan speciális helyiségek voltak, amiknek lyuk volt a padlóján. A külső, vastag falakba építették be őket, a végterméket pedig a földszinten lévő gödrökbe vezették.
A latrinákból az ürülék közvetlenül a pincébe vagy a várárokba került. Nem csoda, hogy a bűz elviselhetetlen volt, főleg nyáron. A szag visszaáramlott a nyíláson keresztül.
8. Kézzel kellett a tisztítást végezniük.
A 18. században fokozatosan szoktak rá a WC-használatra, még a század közepén sokan használták a latrinákat. Ezeknek a tisztítását az “éjjeli ember” végezte, mikor az utcák már elnéptelenedtek.
A legelőkelőbb negyedekben az “éjjeli emberek” mindennap dolgoztak, a szegényebb körzetekben csak ritkábban végeztek tisztítást.
9. A szennyet az utcára öntötték.
Mikor még nem volt a lakásokban WC, az ürüléket az utcára borították. Ezt általában egy kiáltás előzte meg, ami figyelmeztette a járókelőket, hogy hamarosan “égi áldás” érkezhet a nyakukba, ha nem vigyáznak. Ez egészen a 19. századig szokásban volt.
10. A fertőzések melegágyai voltak.
Miután az európai városokban kiépítették az első csatornarendszereket, a kolerában és tífuszban elhunytak száma meredeken csökkenni kezdett. Kiderült, hogy szennyezett vízzel terjedtek. Napjainkban ez már nyilvánvaló, de akkoriban az embereknek még erre rá kellett jönniük.
Az első, akinek ez sikerült, Dr. John Snow volt, aki London térképeinek segítségével beazonosította a fertőzések gócpontját. Az egyik ház alatt egy tartályból szivárgott a szennyezett víz a kútba, ahonnan a vizet nyerték. Snow felfedezése mérföldkő volt az egészségügy fejlődésében, hatására hozták meg az első járványügyi intézkedéseket, és ez alapján alakították ki később a nyugati városok modern csatornarendszereit is.
