Drvenik valójában nem sokban különbözik a legtöbb horvát tengerparti kis üdülőhelytől. Szépek a strandjai, hangulatos a kikötője és sok étterem vert tanyát a part mentén.
Ha szerencsénk van, a vendéglők közül éppen abba térünk be, amelyik a helyi halászok, a jó öreg “tengeri medvék” törzshelye. Nem egy füstös, lerozzant kocsmára kell gondolni, egy nagyon helyes kis étterem az, amit a halászok a csendes délelőttök és az esős órák eltöltésére kiválasztottak maguknak, hol máshol, mint a tengerparton.
A kép már a belépéskor idilli. Mintha a helyi turizmus serkentését célzó, felülről érkező utasítást adtak volna ki nekik, úgy ülnek sötétkék-fehér csíkos egyenpólóikban az asztalok körül. Ez sokban segíti a “tengeri medvék” megkülönböztetését a turistáktól és a többi helyitől. Hamar kiderül, korántsem a fogyasztás miatt gyűlnek össze, hiszen alig-alig van pohár előttük, ha van is, csak lassan fogy belőle az ital. A drveniki közösségi élet zajlik a szemünk előtt, miközben az idősebb, kemény arcú horvát férfiak megbabonázva figyelik a körbejáró kártyalapokat. Mintha a legrangosabb kártyaverseny folyna éppen, olyan komolyak a tekintetek. A kör végén a vesztes nem fizet, itt nem pénzben megy a játszma, csupán jóbaráti alapon.
Az étterembe érkező vendégek ebédidő révén szép lassan megtöltik az üres asztalokat. A “tengeri medvék” kérés nélkül húzódnak összébb és próbálnak egyetlen asztal körül elférni. Őket a turisták semmiben sem zavarják. Éppen ettől olyan szép a jelenet. Mi, az utazók, mintha láthatatlanok lennénk számukra, így amit látunk, az maga a falu valósága. A megszokott hétköznapok pillanatai, amik akkor is ugyanígy zajlanak, mikor beköszönt a hideg idő és a turisták szép lassan elfogynak a vidékről.
Drveniket a hátunk mögött hagyva a nehéz munkától érdessé vált “tengeri medve” kezek tovább keverik a paklit és osztják a lapokat még hosszú-hosszú évekig – remélhetőleg.
Hasznos információ: Drvenik egész területén free wifi, vagyis ingyenes internetelérés van biztosítva.
