Egy érdekes tény a naptárak történetéből az, hogy az ókori római naptárban február volt az év utolsó hónapja. Ez a naptár eredetileg csak tíz hónapból állt, márciustól decemberig, majd később két további hónapot, januárt és februárt adtak hozzá, hogy az év hosszát a holdciklusokhoz igazítsák. Február elnevezése a latin “februa” szóból származik, amely megtisztulási szertartásokat jelentett, mivel ebben a hónapban tartották a bűnbánat és tisztulás ünnepét.
Egy másik érdekes tény az, hogy Julius Caesar 45-ben bevezette a Julianus-naptárt, amely a napévet pontosabban követte. A Julianus-naptár reformja során február hónapját is módosították, bevezették a szökőévet, hogy az év hossza közelebb álljon a valós napévhez. Ennek eredményeként február minden negyedik évben 29 napos lett, így az év hossza átlagosan 365,25 nap lett, amely közel áll a valóságos napév hosszához.
